|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 29 találat | lapozás: 1-29 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ferenczy Károly 1997. november 25.A Margitszigeten a nyár óta több szobrot elloptak: Jókai Mór, József Attila, Balassi Bálint, Ferenczy Károly és Radnóti Miklós mellszobra eltűnt. Kerényi Jenő Furulyázó lány című, a ferences kolostornál felállított szobra októberben tűnt el. A kétméteres, többmázsás bronzszobor kiemeléséhez és elszállításához daruskocsira volt szükség. Minden jel arra mutat, hogy szervezett körülmények között folyik a szoborlopás. A bronz kilójáért ezer forint körüli összeget adnak. Eddig egyetlen esetben sem sikerült a szobrok nyomára bukkanni. /Szigeti szoborveszedelem. = Magyar Hírlap, nov. 25./2000. október 27.Több évvel ezelőtt alakult meg a Csíki TV is, Csíkszereda lakosságának nem kis örömére. A kábeltévét működtető vállalkozók később eladták részesedésüket a Digital 3-nak /Székelyudvarhely/. A napokban a kolozsvári székhelyű Astral Telecom megvásárolta a székelyudvarhelyi Digital 3 részvénytársaság kábeltelevízió-hálózatait. Az Astral Telecom a romániai "kábelezés" egyik óriása, szolgáltatásaik elsősorban nem kábeltévézésről szólnak, internetszolgáltatók, terveik között szerepel a helyi telefonszolgáltatás is. Ferenczy Károly, a Digital 3 igazgatója elmondta, hogy most meg kell húzni a nadrágszíjat. A stúdiót viszont megtartották, mert nem akarták megszüntetni a hagyományokkal rendelkező helyi adást. Nézzék meg a vásárlót, a kolozsváriakat: hétszázezer előfizetőjük van, de saját stúdiójuk? A Csíki TV bejelentette: a Csíki harangszó név alatt futó, egyházi tematikájú saját műsor megszűnik. A Csíki TV alkalmazottai közül elbocsátanak legalább tíz személyt. /Szondy Zoltán: Új tulajdonosa van a kábelhálózatnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 27./2002. július 23.Székelyudvarhely képviselő-testületét az Udvarhelyért Polgári Egyesület, illetve az RMDSZ-listán bejutott tanácsosok alkotják. Ez utóbbi frakciója célja, hogy Szász Jenő polgármestert teljesen ellehetetlenítse. Stratégiájuk lényege: a legkevesebb eszközt hagyni meg a polgármesternek, hogy az egyszerűen ne tudjon tevékenykedni és érvényesülni. Mindent megpróbálnak megvétózni, amihez hathatós segítséget kapnak a mindenható Verestóy Attila-sógor, Ferenczy Károly kezében levő médiától (Star Rádió, Digitál 3 TV). Az RMDSZ-frakció mindent feljelent, amit Szász Jenő dűlőre visz. Verestóy támogatásával azt is elérték, hogy - kizárólag Udvarhely esetében - a város polgármesteri hivatalában csak a bákói és brassói számvevőszék tarthasson vizsgálatot. Ugyanis a Hargita megyei számvevők nem hajlandók feltétel nélkül teljesíteni a Verestóy-utasítást: márpedig valami kompromittálót kell találni Szász tevékenységében. Ezt az RMDSZ-frakciót elnökként Borbáth István, a helybéli ROSEAL Rt. igazgatója vezeti, aki a legtöbbször hangoztatja: Szász "csal, lop, hazudik". Borbáth ellen viszont nemrég pénzügyellenőri kivizsgálás kezdődött. Borbáth István a Szász Jenő leváltását kezdeményező aláírásgyűjtés során "parancsba adta" alkalmazottainak, hogy írják alá az íveket. Az aláírásgyűjtést a Ferenczy Károly által támogatott (és létrehozott) Székelyudvarhelyért Biztosan Érdemes Egyesület szervezi. /Kristály Lehel: Mégis, ki a tisztességes Udvarhelyen? = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 23./2003. november 27.A Csíkszeredában megjelenő Transzilván Figyelő "A legenda köddé foszlik" címmel nagyszabású cikket tett közzé, eszerint Csibi István üzletember a városban uralkodó helyzetről szóló cikkeket "személye ellen irányuló rágalmakként és megalapozatlan vádakként kezeli. Peres eljárást indított valamennyi őt támadó sajtóorgánum ellen: az Adevarul bukaresti napilapot két cikk miatt, a Romániai Magyar Szó és az Udvarhelyi Híradó lapokat az őt gyalázó, lefordított anyagok miatt perelte be. A csíkszeredai üzletember kijelentette: Londoni ügyvédi irodám tanácsára bukaresti ügyvédeket fogadtam, akik azt javasolták, hogy egyenként 900 millió lejes kártérítést kérjek minden újságtól. Az összeget a szegények megsegítésére fogom fordítani, elsősorban a közköltség kifizetésében elmaradt családoknak adományozom". A Csibi Zoltán által támogatott Transzilván Figyelő bemutatta az üzletembert. Csibi István a semmiből épített magának birodalmat. Két egyetemi végzettséggel rendelkezik: a Tengerészeti Egyetem Elektrotechnika Karán, valamint belkereskedelemből diplomázott. Tengerész lévén, bejárta az egész világot. 1992-ben 800.000 német márkával kezdte üzleti tevékenységét. Mára már 17 féle tevékenységet folytat, többek között fafeldolgozással, út- és hídkarbantartással, turisztikával, könyvkiadással, bányászattal, nehéziparral, építőiparral, állattenyésztéssel foglalkozik, részvényes a kőolaj-kitermelésben és a médiaiparban. Vállalkozásainál több mint 1400 személy dolgozik. Csibi István azt is elmondta, hogy helyi tévéstúdiót és rádióadót fog működtetni, a médiapiacon továbbra is támogatni fogja a Jurnalul de Transilvania és a Transzilván Figyelő kiadványokat. "Nem akar polgármester lenni. Csibi viselt dolgairól cikket író Szondy Zoltánról azt állította, hogy többször megvendégelte az újságírót, még pénzt is kapott tőle. Csibi Istvánnak 267 autója van és nemsokára egy helikoptert is vásárol. A vállalkozó a legjobb ügyvédekkel dolgoztat bizonyos személyek - az udvarhelyi Albert András, Verestóy Attila és Ferenczy Károly vagyonszerzési módszereinek kiderítésére. /Londoni ügyvédi irodája tanácsára Csibi pereli az RMSZ-t! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 27./2003. december 4.Az Illyés Közalapítvány kuratóriumának döntése értelmében a Budapestet Székelyudvarhellyel összekötő optikai kábel végpontját a Digital3 helyi tévéadóhoz költöztetik át a Székelyföldi Regionális Tévéstúdiótól. Az intézkedést a kuratórium a Székelyudvarhelyért Alapítvány által működtetett stúdió nem megfelelő kihasználtságával magyarázza. Az évekkel ezelőtt nagyszabású pályázat útján felszerelt udvarhelyi stúdiónál nemrég folytatott ellenőrzést az Illyés Közalapítvány (IKA) kuratóriumának ellenőrző bizottsága. Az erdélyi magyar televíziós munkapontok infrastrukturális megerősödése négy évvel ezelőtt az Illyés Közalapítvány Televízió határok nélkül című pályázata révén valósult meg. A korábbi magyar kormány 600 millió forintos programja keretében 300 milliót a határon túli stúdiók műszaki felszerelésére, 300-at pedig filmek támogatására utaltak ki; Erdélyben a kolozsvári Videopontes Alapítvány, valamint a Székelyudvarhelyért Alapítvány is részesült a pályázati pénzből. A budapesti támogatás révén tavaly novembertől például már nem kellett a távolsági autóbuszok sofőrjeire bízni a székelyudvarhelyi stúdiótól a magyarországi tévék által megrendelt híreket, tudósításokat tartalmazó videokazettákat. A korszerű optikai kábel ugyanis megszüntette a távolságokat, a Duna Televíziónak és az m2-nek az anyaországi tévések munkaritmusában képesek tudósítani, és a Matáv rendszerének közvetítésével élő műsorokat is szerkeszthet az udvarhelyi stáb. A hálózatot jelenleg nemcsak a Székelyudvarhelyért Alapítvány által működtetett stúdió használja, több ízben innen küldik át filmezett anyagaikat Budapestre a Ferenczy Károly vállalkozó tulajdonában lévő Digital3 helyi kábeltelevíziós stúdió, illetve az Interfilm stúdiók munkatársai és más erdélyi tévés tudósítók. A város Hargita terén található épületében ugyancsak a Szász Jenő polgármester által irányított Székelyudvarhelyért Alapítvány működteti azt a regionális tévéstúdiót, ahova a Matávval és az IKA-val közösen aláírt szerződés értemében csatlakoztatták a nagysebességű adatátvitelt lehetővé tévő optikai végpontot. Laborczi Géza, az IKA titkára elmondta: a közalapítvány kuratóriuma szakmai okokból döntött a költözésről, a végleges határozatot tartalmazó jegyzőkönyvet pedig december 10-i ülésén fogadja el a testület. /Rostás Szabolcs, Zilahi Imre: Költöztetik az optikát. = Krónika (Kolozsvár), dec. 4./2004. január 7.December végén magánosították a csíkszeredai traktorgyárat, a Hart Rt.-t. Az esetleges létszámcsökkentésről az államnak kell döntenie, az elbocsátottak 16-24 havi fizetésben részesülnek. A Károlyi Béla (a román tornászválogatott egykori edzője), Ferenczy Károly, Kurkó János György üzletember, valamint a brassói Tristar Exim külkereskedelmi céget összefogó befektetőcsoport tulajdonába került a gyár. A beruházók 2,65 millió eurót fizetnek a részvényekért, amelyben a technológiai továbbfejlesztésre szánt összegek is benne vannak. A befektetőcsoport vállalta, öt évig nem változtatják meg a gyár termelési profilját, valamint hogy az üzleti forgalom mintegy 70 százalékát traktorok és más mezőgazdasági gépek, illetve alkatrészek gyártása teszi majd ki. Kurkó János György csíkszeredai üzletember elmondta: szinte teljesen a csőd szélén áll a vállalat, a villanyáramot kikapcsolták, a gázt elzárták. Jelenleg a gyár feltérképezésének és átalakításának megszervezésén dolgoznak. A 428 alkalmazottból pár százan mindenképp megmaradnak. /Bálint B. Eszter: Eladták a traktorgyárat. Magyar érdekeltségű lett a csíkszeredai Hart. = Krónika (Kolozsvár), jan. 7./2005. április 14.A National TV Hargita megyei tudósítói, Daniela Mezey riporter és Ferencz Hunor operatőr Székelyudvarhelyen a központban, az autós tiltakozás idejére lezárt úttesten készített interjút Szász Jenő polgármesterrel, amikor Ferenczy Károly üzletember, a csíkszeredai és az udvarhelyi kábeltelevízió-hálózat egykori tulajdonosa beléjük tolatott. Az incidensben senki sem sérült meg, a sofőr megállás nélkül továbbhajtott. – A forgalom állt, a sofőrt az újságírókollégák kiáltásokkal figyelmeztették, de ő továbbhajtott hátramenetben addig, amíg belénk jött. Az, hogy sikeres üzletember és Verestóy szenátor rokona, még nem jogosítja fel, hogy megszegje a törvényt és veszélyeztesse három ember életét – nyilatkozta Daniela Mezey. Ferencz Hunor elmondta, az ütés hátulról érte, és elesett volna, ha Szász Jenő el nem kapja. Az újságírók a helyi rendőrségen tettek panaszt, amelyet a rendőrök csak hosszas telefonálgatások után voltak hajlandók iktatni. Ferencz Hunor azt is elmondta, hogy később Ferenczy Károly felhívta telefonon és elnézést kért tőle, mondván, hogy nem látta őket. Az operatőr elmondása szerint az üzletember burkoltan célzott arra, hogy remélhetőleg a dolog ennyiben marad és nem lesz folytatása. /Szüszer-Nagy Róbert: Incidens Udvarhelyen. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 14./2005. április 15.Pénzbírsággal sújtotta Ferenczy Károly székelyudvarhelyi vállalkozót a Hargita megyei rendőrség, miután a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) április 13-án megszervezett autós tüntetésekor a bukaresti National Tv Hargita megyei tudósítóinak tolatott gépkocsijával. A vállalkozó kis híján elütötte a tüntetőket filmező tévéseket – Daniela Mezey riportert és Ferencz Hunor operatőrt. Az incidenst követően Ferenczy azonnal továbbhajtott. „Három ember életét veszélyeztette, tettéért vállalnia kell a felelősséget” – fakadt ki a riporternő. A helyi rendőrök csak Ioan Craciunas helyi parancsnok jelenlétében voltak hajlandók beiktatni a panaszt. /D. Balázs Ildikó: Nekiktolatott, majd elhajtott. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 15./2006. április 7.Ha a romániai magyar lapok nem teszik, az Evenimentul Zilei folytatja Verestóy Attila RMDSZ-szenátornak és környezetének vagyoni helyzetével kapcsolatos helyzetfeltárást. Ferenczy Károly, a politikus sógora mindössze 135 millió lejért vásárolta meg az igen értékes Ugron-kúriát Székelyudvarhelyen. A helyi tanács megtámadta az adásvételt, de a Maros megyei fellebbviteli bíróságon Ferenczy nyert. Szót ejt a lap arról is, hogy a Fereczy–Verestóy kettős igen szépen gyarapodott állami megrendelésekből. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 7./2006. április 14.Az utóbbi években valóságos sajtóbirodalmat épített ki Verestóy Attila Erdélyben, mely által könnyűszerrel manipulálhatja a romániai magyarságot – írta az Evenimentul Zilei bukaresti napilap. A lap szerint az országos terjesztésű Új Magyar Szó napilap vagy az Erdélyi Riport hetilap Verestóy, a leggazdagabb romániai magyar politikus tulajdonát képezi, ugyanakkor részvényes a Krónikánál is, a Hargita és Kovászna megyei médiaüzletei mögött pedig sógora, Ferenczy Károly áll, aki a térségben több kábeltévés-társaság és rádióállomás tulajdonosa. Ferenczy és felesége (Verestóy testvére) vezetik például a székelyudvarhelyi Digital 3 TV-t és a Sztár Rádiót, amelyek az utóbbi években igencsak sok borsót törtek Szász Jenő polgármester orra alá. A sajtóbirodalom Sepsiszentgyörgyöt is magába foglalja, ahol a Selectronic kábeltévés társaságot az a Trinvest nevű részvénytársaság hozta létre, melyben Verestóy is érdekelt. Kelemen Hunor, a Verestóy Attilához közel álló képviselő birtokolja a Transindex internetes oldalt, amely a legfontosabb magyar nyelvű hír- és kommentár-portál Romániában. A Transindex kapcsán azt mondták, hogy Kelemen Verestóy pénzén vette meg, mert a képviselőnek a fizetésén kívül más jövedelme nem volt. Az RMDSZ-képviselő ezt tagadta. A Transindex portál szerkesztősége azonnal cáfolt. /Verestóy a sajtómágnás? = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), ápr. 14./2007. június 9.Vizsgálódni kezdett a Korrupcióellenes Ügyészség Verestóy Attila sógora, Ferenczy Károly kétes ügyletei után – adta hírül az Evenimentul Zilei bukaresti lap. Az újság egyik áprilisi számában jelezte, hogy a szenátor rokona 2001-ben 135 millió lejért vásárolta meg a műemlék épületként besorolt székelyudvarhelyi kúriát az Agroprodcom Rt. állami cégtől. Néhány hónap múlva ugyanaz a cég eladott Ferenczynek hat hektár földet több építménnyel, egy tavat és egy gyümölcsöskertet, összesen 25 000 euróért. Ezt a szerződést megtámadta az udvarhelyi városháza, mert a hathektáros telket saját vagyonának tekintette. Szász Jenő polgármester abszurdnak tartja az eladási árat, Udvarhelyen egy négyzetméter terület ára 20–150 euró. A polgármester szerint Ferenczy egy garzonlakás áráért kapta meg a telket. Az ügyészség megerősítette ezt, elkezdte a nyomozást. /Bajban a sógor. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 9./2007. október 11.A Bernády-gyűjteményt október 20-tól a szentendrei MűvészetMalomban tekintheti meg a nagyközönség. A Szépművészeti Múzeum anyagaként egykor ideiglenesen marosvásárhelyi letétbe került alkotások több mint 90 év elteltével láthatók ismét Magyarországon. A gyűjtemény része Barabás Miklós, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly és Fényes Adolf több festménye is. A Bernády-gyűjteményként ismert 44, nagy értékű alkotás 1913-ban a Szépművészeti Múzeumból szekereken utazott Marosvásárhelyre, egy ottani kiállításra, Bernády György polgármester kérésére. Nem sokkal később kitört a világháború, majd a trianoni békeszerződés következtében a képek a román állam tulajdonában kerültek. A felbecsülhetetlen értékű alkotások mostanáig, évtizedeken át a marosvásárhelyi múzeum raktáraiban porosodtak. Most a festmények négy hónapon át lesznek láthatók Szentendrén. /A Bernády-gyűjtemény Szentendrén. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 11./2008. január 18.A Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában levő, a nagybányai festőiskola műveit bemutató kiállítás május 8-tól július 18-ig lesz nyitva Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban. Gyarmati Zsolt igazgató 30 ezer látogatóval is elégedett lenne. Olyan festők alkotásait szemlélheti majd meg a közönség, mint például Aba Novák Vilmos, Thorma János, Koszta József vagy Ferenczy Károly. A Magyar Nemzeti Galéria ingyen bocsátja a város rendelkezésére a képeket, a városnak csak a biztosítást, a reklámköltségeket, valamint az őrzést, védést kell majd fizetnie. Nem csak jön, hanem megy is kiállítás: Nagy Imre festményei egy teljes évig járják Magyarországot, az első megálló Kaposvárott lesz. /Horváth István: Nagybánya Csíkba készül. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 18./2008. április 22.Nem iktatta a székelyudvarhelyi Digital 3 Tv és a Star Rádió a Magyar Polgári Párt (MPP) arra vonatkozó kérvényét, hogy biztosítsanak számára műsoridőt politikai jellegű műsoraikban a választási kampány idején. Akárcsak 2004-ben, idén sem tudja a székelyudvarhelyi Digital 3 Tv-ben és a Star Rádióban hallatni a hangját az RMDSZ ellenzéke. A Ferenczy Károly, Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor sógorának a tulajdonában lévő tévé- és rádióadónál először arra hivatkozva tagadták meg a kérvények iktatását, hogy nem tudják, lesznek-e politikai műsoraik. Amennyiben a két adó nem hajlandó megadni a törvény által biztosított jogot, panaszt tesznek az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA). A két sajtóorgánum 2004-ben hasonlóképp járt el Szász Jenő polgármesterjelölt esetében, amiért a CNA bírságot rótt ki rájuk. /Pengő Zoltán: Cenzúra áldozata az MPP. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 22./2008. május 8.Egyes hírek szerint Ferenczy Károly székelyudvarhelyi üzletember, Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor sógora az elmúlt napokban megvásárolta a Gyergyó Tv-t. Ferenczy Károlyt nem volt hajlandó konkrét választ adni, a hírt nem erősítette meg, de nem is cáfolta. Az 1990-es évek elején indult Syn Tv-t először egy brassói befektetői csoport, majd Hodgyai Géza, a Kabelkon Kft. tulajdonosa vásárolta meg. Hodgyai Fény Tv néven indított új adót, ami a mai napig sugároz. A szerkesztőség néhány kivált tagja létrehozta az Objektív Tv-t. Ez utóbbit megvásárolta Bajkó Tibor, a Tigard System Kft. tulajdonosa, átvéve a stúdiófelszerelést és az engedélyek jogát. A nagy tervekkel induló Gyergyó Tv 2007 márciusában kezdte el a műsorszórást. /Jánossy Alíz: Gazdát cserél a Gyergyó Tv? = Krónika (Kolozsvár), máj. 8./2008. május 14.Elterjedt a hír, hogy gazdát cserél Gyergyószentmiklós egyik helyi televíziója. A vásárló neve is elhangzott, Verestóy Attila szenátor sógorát, Ferenczy Károlyt jelölve meg új tulajdonosként. A Gyergyó Televíziót fenntartó Tig-Rad System Kft. tulajdonosa, Bajkó Tibor közölte: valóban voltak tárgyalások a Gyergyó TV eladásáról, de üzletkötésre nem került sor. /Balázs Katalin: Nincs tulajdonosváltás a Gyergyó Tévénél. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 14./2009. március 11.Megszüntette saját készítésű műsorait a székelyudvarhelyi Digital 3 Tv és a tulajdonát képező Csíki TV. Csíkszeredában ezzel csak hivatalossá tették a közel három hete tartó műsorszünetet, Székelyudvarhelyen viszont előzmények nélkül szűnt meg a saját műsor. A csíki és az udvarhelyi televíziók tulajdonosa, a Digital 3 Rt. szűkszavú közleményt juttatott el a sajtóhoz, amelyben a gazdasági válság okozta anyagi gondokkal magyarázza a saját műsorgyártás megszüntetését, a közleményt aláíró Dimény Zsolt ügyvezető és Asztalos Ágnes főszerkesztő nem elérhető. A Digital 3 Rt. többségi tulajdonosa, Ferenczy Károly, Verestóy Attila szenátor sógora keresi azokat a pénzügyi konstrukciókat, amellyel megmenthető lenne a két helyi stúdió. /Kovács Csaba: Csőd szélén a Digital 3 és a Csíki Tv. = Krónika (Kolozsvár), márc. 11./2011. január 26.Bunta: Szász nem dolgozik,Szász: Bunta leszámol A székelyudvarhelyi önkormányzat döntéshozó testülete csütörtökön tárgyalja Szász Jenő alpolgármesteri tisztségéből való leváltását. Bunta Levente polgármester szerint Szász havi 12-13 órát tölt a hivatalban, ennek ellenére erkölcstelenül felveszi a fizetését, Szász viszont azt mondja, Bunta politikai tisztogatásának kicsúcsosodása lenne az ő eltávolítása. A végső szót minden bizonnyal ezúttal is Jakab Attila zöld párti tanácsos mondja ki: Szász eltávolításához ugyanis elegendő a tisztségben lévő tanácsosok fele plusz egy szavazata. Jakabon kívül a testület 9 RMDSZ-es és 9 MPP-s tagot számlál. Nem dolgozik semmit, de erkölcstelenül felveszi a fizetését – nyilatkozta a Hargita Népének Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere Szász Jenőről. Az alpolgármester tevékenységét a kamerarendszer segítségével figyelték meg, Bunta szerint Szász havonta 12-13 órát töltött a hivatalban. „Más csökkentett fizetéssel 172 órát kell dolgozzon” – jegyezte meg a városvezető, hozzátéve: ennyi idő alatt értelemszerűen nem is tudta ellátni feladatait, ennek ellenére „erkölcstelenül, gátlástalanul felvette a fizetését. Ezt a tarthatatlan állapotot kezelni kell, ezért terjesztettem a testület elé az utolsó napirendi pontot. Olyan alpolgármesterre van szükség, aki hajlandó dolgozni, tenni is a városért, s aki nem munka nélkül veszi fel a fizetését.” Bunta nem minősítette Szász Jenő tevékenységét, „állandó akadékoskodását”, de hangsúlyozta: az alpolgármester csak hébe-hóba fordul meg a hivatalban, munkaidejének tíz százalékát sem tölti az irodában, ez pedig mindennél beszédesebb tény. Hiányolt építő jellegű javaslatok “Le kell váltani, egyértelmű, dolgozni sem jár” – jelentette ki megkeresésünkre Péter Pál. Az RMDSZ-es tanácsos – aki Szász idejében az alpolgármesteri funkciót is betöltötte – úgy látja, olyan személyt kell választani, aki tenni, dolgozni is akar a városért. „Ilyen nehéz gazdasági helyzetben megengedhetetlen, hogy kidobjuk a pénzt az ablakon a semmire. Márpedig ebben az esetben ez történik.” Péter szerint Szásznak soha nem volt építő jellegű javaslata, észrevétele egyetlen szakbizottsági ülésen sem, ami pedig alpolgármesteri munkáját illeti, „gyakorlatilag ingyen kapja a fizetését, holott nem hiszem, hogy rá lenne szorulva: abból a bérből egészen biztosan nem lehet Mercedeseket vásárolni, fenntartani”. Szász: Kelemen Hunor keze van benne „Több mint fél éve tudok Bunta Levente azon ügyködéséről, hogy meggyőzze a Zöld Pártot, szavazzon ellenem” – jelentette ki keddi sajtótájékoztatóján Szász Jenő. Az alpolgármestert éppen ezért saját bevallása szerint nem érte meglepetésszerűen a kezdeményezés, számított rá. Szász azt mondja, munkaideje kötetlen, s különben is, sok időt tölt terepen, az emberek között. Szerinte sokkal inkább Bunta politikai leszámolásaival, átláthatatlan ügyleteivel kellene foglalkozni. „A polgármester korábban elküldte a személyzeti osztály vezetőjét, majd a főkönyvelőt, aki komoly tapasztalattal rendelkezett, sok-sok évig kezelte a város pénzügyi dolgait, hogy aztán a közintézményekből is leépítsen jó néhány személyt.” Az alpolgármester fájlalja, hogy szegényes hatáskört kapott, holott tizenkét évnyi polgármesteri tapasztalattal biztosan el tudta volna látni az alpolgármesteri feladatokat is. Azt mondja, azért volt szálka a városvezető szemében, mert sok mindent látott, hallott a városházán, s „félinformációkból is rájött, hogy elherdálják a közpénzeket”. Szász továbbment: szerinte az sem lenne meglepő, ha Kelemen Hunor keze is benne lenne a leváltásában, hiszen az utóbbi időben számtalan kritikával illette az RMDSZ elnöki tisztségére pályázó politikust. Az alpolgármester próbált nyomást gyakorolni a Zöld Párt tanácsosára, aki gyakorlatilag kimondja az ítéletet a feje fölött: „Itt az ideje, hogy a Zöld Párt képviselője színt valljon, holnap kiderül, hogy Jakab Attila beáll-e az RMDSZ mögé vagy sem. Az mindenképpen jó, hogy erre most derül fény, jobb, mintha jövőben, választások előtt érnének meglepetések.” Az MPP visszaszól Molnár Miklós MPP-s tanácsos úgy látja, két kritériumnak kell megfeleljen az a személy, aki napjainkban munkát vállal a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatalban. „Legyen butább, mint Bunta Levente, legyen gyáva, ne merjen visszakérdezni se” – élcelődött a tanácsos. Molnár is azt mondja, a városvezető fél éve készíti elő ezt a lépést, „a nagy kérdés csak az, hogy Jakab Attila beáll-e a bandájukba”. Szerinte igen, a holnapi tanácsülés nem tartogat számára ilyen szempontból meglepetéseket, s pesszimizmusát az az érv is alátámasztja, hogy Bunta fél év után csak most terjeszti a testület elé az alpolgármester leváltását, vagyis biztosra megy. „Inkább olyan kérdésekkel kellene foglalkozni, mint a városközpontba felszerelt égők, amelyekről természetesen azt nem mondták el, hogy Ferenczy Károly RMDSZ-közeli udvarhelyi üzletember cégétől vásárolták. Szász Jenőnek rálátása van ezekre a dolgokra, ezért nem nézik jó szemmel, ezért kell meneszteni” – fakadt ki a tanácsos. Arra a kérdésre, hogy miként lehetett rálátása, ha átlagban naponta fél órát sem töltött a polgármesteri hivatalban, Molnár kijelentette, „az úgynevezett monitorizálást Buntáék végezték, vagyis nem hitelt érdemlő, másrészt ne feledjük azt sem, hogy Szász Jenő nem rendelkezett jóformán semmilyen hatáskörrel, hiába kért több feladatot a város polgármesterétől”. A számok döntenek Jakab Attila zöld párti tanácsost nem hiába tartják a mérleg nyelvének: a kilenc RMDSZ-es és kilenc MPP-s tanácsos mellett ő is tagja a székelyudvarhelyi önkormányzat döntéshozó testületének. A csütörtöki tanácsülésen – ha egyenlő létszámban jelennek meg a két nagy frakció tagjai – tulajdonképpen az ő szavazata dönt az alpolgármester sorsáról. Természetesen mindkét fél részéről megkeresték már, árulta el a Hargita Népének, ő azonban mindent a Zöld Párt székelyudvarhelyi szervezetének megbeszélésétől tesz függővé. „Kértem a polgármesteri hivatalban egy részletes kimutatást az alpolgármester munkájáról: mennyit jár be, ezért mennyi pénzt kap.” Jakab azt mondja, eléggé szubjektív dolog megítélni egy alpolgármester tevékenységének minőségét, a mennyiséget viszont a számadatok egyértelműen bizonyítják. „A részletes kimutatás függvényében döntünk, jómagam pedig a párt döntését fogom képviselni az önkormányzatban.” Jakab Árpád. Hargita Népe (Csíkszereda) 2013. január 23.Átadták a Kortárs Magyar Kultúráért díjakatElső alkalommal adták át tegnap Kolozsváron az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat: az elismerésben Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág és a Bányavakság című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nyújtotta át az ünnepségen jelenlévő Részegh Botondnak és Székely Csabának (képünkön), Bocsárdi László a következő napokban kapja meg a díjat. A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Reményik Sándor Galériában szervezett műsorban fellépett a Concordia vonósnégyes, és megnyitották az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot. (F. Zs.) Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 24.Irodalom, képzőművészet és zene a Magyar Kultúra Napján KolozsváronKépzőművészet, irodalom, zene és humor egyaránt helyet kapott a Magyar Kultúra Napja tiszteletére Kolozsváron tartott kétnapos ünnepség programjában, amelyet a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház szervezett, kultúránk alkotó jelenére és jövőjére fókuszálva. Az eseménysorozat helyszínéül a Reményik Sándor Galéria szolgált, ahol kiosztották az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat is. Házigazdaként Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök köszöntötte az egybegyűlteket kedden délután, hangsúlyozva: a kultúra olyan boltív, amely sokféleségünk ellenére is képes összekapcsolni bennünket. – Egyetlen oka van annak, hogy a négy-ötszáz személy befogadására alkalmas templomunk helyett a Reményik Sándor Galéria ad otthont a Magyar Kultúra napi ünnepségnek: az örömhír, hogy ezen a héten hozzáfogtunk a templom restaurálásához. Inkább tartalmi jellegű változás a korábbi évekhez képest, hogy ezúttal nem kizárólag a múltra figyelünk, hanem kultúránk életerős, alkotó, termékeny jelenére és jövőjére is. Leginkább a kortárs szó jellemzi a rendezvénysorozatot – magyarázta a püspök. Kodály Zoltánt idézte – „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” –, majd Pilinszky János Imádságért című írásának tolmácsolása után a Concordia vonósnégyesnek adta át a terepet, amelynek tagjai (Márkos Albert – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Király Erzsébet – brácsa, Ortenszky Gyula – cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adták elő. – Január 22-én fejet hajtunk a múltunk előtt, kulturális értékeinkkel szembeni tiszteletünket fejezzük ki. Ugyanakkor az alkotások, az alkotók jelenére is gondolunk, a jövő felé fordulva – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki az RMDSZ által tavaly januárban alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak kapcsán kifejtette: az elismerést olyan személyek vagy szervezetek kaphatják meg, akik alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez. Az első alkalommal idén odaítélt díjban Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor nyújtotta át az ünnepségen jelen lévő Részegh Botondnak (laudációt mondott Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár) és Székely Csabának (Tompa Andrea színikritikus laudációját Laczkó Vass Róbert színművész tolmácsolta), Bocsárdi László pedig, aki munkája miatt nem tudott jelen lenni a rendezvényen, a következő napokban kapja meg a díjat (laudációt mondott Bodó Ottó dramaturg, egyetemi tanár). (A méltatásokat pénteki lapszámunkban olvashatják.) Németh Júlia műkritikus nyitotta meg ezután az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot, amely különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként jött létre. – A Magyar Kultúra Napját ezzel a sajátos Intermezzóval ünnepeljük, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., valamint Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és a Kolozsvár Társaság, Székely Géza és Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek, szóljanak akár a szemnek, a fülnek, vagy az értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány – részletezte a műkritikus. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat tegnap délután, borkóstolóval, Muszka Sándor hangulatos székely stand-up comedyjével, valamint Márkus András és Vass Ákos verspárbajával zárult. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 25.Kolozsváron és Nagyváradon is díjakat osztottak ki a magyar kultúra napjánZenével, díjkiosztással, kiállításmegnyitóval ünnepelték a magyar kultúra napját Kolozsváron, az evangélikus-lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában, amely zsúfolásig megtelt az esemény alkalmával. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök első alkalommal adta át a szövetség által tavaly létrehozott Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. A népes közönséget Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntötte, aki elmondta: a rendezvénnyel ki akarnak törni a hagyományos megemlékező klisék, sztereotípiák világából, ezért inkább a kortárs magyar kultúra kap főszerepet. Hozzáfűzte, az eseményre azért került sor a Reményik Galériában, mert elkezdődött a belvárosi templom restaurálása. A házigazda köszöntőjét követően a Concordia vonósnégyes Orbán György Öt madrigál című szerzeményét adta elő. Kelemen Hunor elmondta: a díjat olyan személyek vagy szervezetek kaphatják, akik a kultúra területén kifejtett alkotó-, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához. Továbbá elmondta, a díj nem csak szimbolikus, tízezer lej pénzjutalom is jár vele, a szövetség ugyanis így kívánja alkotásra ösztönözni az erdélyi magyar művészeket. Amint arról korábban már beszámoltunk, irodalom kategóriában Székely Csaba drámaíró, képzőművészet kategóriában Részegh Botond festőművész, zene, film, színház kategóriában pedig Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója kapta meg az elismerést. A tízezer lejen kívül Sánta Csaba szobrászművész kisplasztikáját és lapunk munkatársa, Könczey Elemér által tervezett díszoklevelet vehettek át a díjazottak. A rendezvény az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című kiállítás megnyitójával ért véget. Hisznek a kultúrában Négy kiadványát mutatta be Nagyváradon a kolozsvári Koinónia Könyvkiadó kedden, a magyar kultúra napján. Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója bevezetésképpen elmondta: a Koinónia idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Az eredetileg egyetemi közösségből kinőtt kiadónál a kultúra szolgálata és az istenhit együttesen jelentette az irányelvet, és ez mai napig megmaradt. A kiadó ugyanakkor innovatív próbál lenni, erre jó példa, hogy a közelmúltban megjelentették Erdély első elektronikus könyvét. A kiadó egyébként egy éven át Váradon is működtetett egy könyvesboltot, jelenleg pedig más váradi boltokban találhatók meg könyveik. Bemutatták Gergely Edó meséskönyvét, a Monyómeséket, amely a szerző elmondása szerint nem kizárólag a gyerekeket célozza meg, a kötet egyes meséi ugyanis inkább a szülőknek szólnak. A gyerekkel közös olvasás, verselés és történetmesélés nála és a következő bemutatásra került könyv szerzőjénél, Balázs Imre Józsefnél is nagyon fontos. A Blanka birodalma című gyermekverskötet tavaly novemberben a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Szép Könyv díját is elnyerte, nem utolsósorban Keszeg Ágnes illusztrációinak köszönhetően. Eginald Schlattner Vörös kesztyű című, történelmi regényét Zágoni Balázs kiadóigazgató mutatta be. A történelmi trilógia második része Zágoni szerint az erdélyi szász sors személyes és lelkiismeretes feldolgozása. Kelemen Attila Ármin Így működik Markó Béla című kötetéről a szerző és a „főszereplő”, vagyis az interjúkötet alanya közösen beszélt. A szerző szerint az, hogy a kötet e-könyv változatban is megjelent, sokat segített abban, hogy külföldiek is megvásárolhassák, akik másképpen nem juthattak volna hozzá. Kelemen Attila Ármin azt mondta, tervei közt szerepel az Így működik... sorozattá való kiterjesztése is, amelyet különböző szerzők írhatnának meg más-más interjúalanyokkal. Díjözön Nagyváradon A könyvbemutatók után a már hagyományos kultúranapi díjkiosztásra és gálára került sor a Szigligeti Színházban. Emlékplakettet vehetett át Kovács Rozália érmihályfalvi néprajzkutató, helytörténész, a nagyszalontai Toldi néptánccsoport, illetve Pál Hunor színművész, a Szigligeti Társulat tagja. Magyar Kultúráért-díjjal tüntették ki a váradi Ady Endre Gimnáziumot és a Bihari Napló megyei napilapot Idén két életműdíjat is odaítéltek: Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, valamint Szilágyi Aladár író, publicista munkásságát ismerték el. Idén először adták át a tavaly elhunyt váradi festőművész emlékére alapított Jakobovits Miklós-díjat, ezt Jovián György festőművész, grafikus vehette át Jakobovits Miklós özvegyétől, Jakobovits Márta keramikustól. Laudációját Ujvárossy László grafikus, egyetemi tanár olvasta fel. Az estet a Nagyvárad Táncegyüttes Fekete Sáfrán című produkciója zárta. Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár), 2013. január 29.Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra NapjánAmikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták. Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját. Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki. A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire. Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában. NÉMETH JÚLIA Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén. Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 8.Egy szerecsenmosdatás apropóján...Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam. Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán. Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak. Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából! Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”) Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.” Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen. Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon... Kása Dávid A szerző nagybányai szobrászművész. Krónika (Kolozsvár). 2013. november 5.In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres SándorMűvészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát. A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt. A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik. A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt. Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza. A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink. Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg. Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot. A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről. A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója. Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár) 2014. december 18.Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája. Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv. Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság. „Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája. A realista-idealista művész „Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában. A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei. 1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá. 1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit. Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását. 1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat. 1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el. Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár) 2016. január 22.Marosvásárhely: a festmények voltak középpontban a magyar kultúra napjánA magyar klasszikusokat bemutató képzőművészeti galéria adott otthont pénteken Marosvásárhelyen a magyar kultúra napi rendezvénynek, amelyet közösen szervezett a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat, a Tiberius vonósnégyes és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem. Annak ellenére, hogy az aktív lakosság szempontjából nem a legmegfelelőbb időpontban, délután kettőre szervezték az ünnepséget, sokan részt ellátogattak a Kultúrpalota harmadik emeleti termeibe, ahol a zene, a kézpőművészet, az irodalom, a színház és a tánc találkozott az ünneoségn. a Látó főszerkesztője arról beszélt, hogy a legnagyobb ellensége a kultúrának, a kultúrára nem fogékonyság. „A kultúra sokféleségében, nyitottságában hiszek” – mondta, hozzátéve, hogy az irányított kultúra nem tesz jót a kultúrának. Markó Béla, majd Demény Péter osztotta meg gondolatait egy-egy festmény kapcsán, illetve a képzőművészeti alkotásokhoz kapcsolódtak a Tiberius Vonósnégyes által előadott zeneművek is, ahogy a színművészetis hallgatók performanszai, vagy az András Lóránt Társulat táncosainak a bemutatója is. A bemutatott festmények között szerepelt többek közt: Bordi András Bernádyról festett portréja, Pataky László Krumpliszedők című festménye, Ferenczy Károly Krisztus sírbatétele és Szinyei-Merse Pál portréja, Vaszary János Ádám és Éva című alkotása, Páczka Ferenc Guggoló asszony, Kardos Gyula Az istenfélő nép című festményei. Antal Erika. maszol.ro 2016. május 12.Budapesti kiállítás a nagybányai művésztelep megalakulásának évfordulójánA nagybányai művésztelep megalakulásának 120. évfordulója alkalmából Nagybánya 120 év – MissionArt 12 kép címmel szerdától látogatható kiállítás Budapesten, a MissionArt Galériában. A május 28-áig nyitva tartó tárlaton Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Börtsök Samu, Boromisza Tibor, Iványi-Grünwald Béla, Kádár Géza, Dömötör Gizella, Ziffer Sándor, Jándi Dávid, Nagy Oszkár, Pittner Olivér és Mattis Teutsch János egy-egy képe idézi meg a nagybányai művésztelep történetét. Jurecskó László galériavezető, művészettörténész az MTI-nek elmondta: május 5-én volt 120 éve, hogy elkezdődött a modern magyar művészet története, ekkor érkezett Hollósy Simon és csapata Nagybányára. A kiállításon az alapító mester, Hollósy Simon egyik műve mellett Ferenczy Károlytól, a nagybányai plein air művészet legnagyobb alakjától a Vasárnap délután című festmény lesz látható, de ebbe a sorba tartozik Börtsök Samu Nagybánya a Virághegyről című képe is. A neósokat, a vad, élénk színekkel festőket Boromisza Tibor, Ziffer Sándor és Kádár Géza képviseli, míg a világháború alatti kubizmust Dömötör Gizella. A két világháború közötti neoklasszicizmust Jándi Dávid, míg a korszak kubista műveit Pittner Olivér alkotása reprezentálja, a sort pedig Mattis Teutsch János képe zárja – mondta a galériavezető. Hangsúlyozta, hogy a MissionArt Galériának 25 éve az egyik fő feladata a nagybányai művészet feltárása, feldolgozása és eljuttatása a gyűjtőkhöz. „1991-ben fedeztük fel magunknak azokat a művészeket, akik a magyar művészettörténet kánonjában vagy ismeretlenek voltak, vagy ha ismertek is voltak, nem volt mögöttük megfelelő mennyiségű és minőségű ismert alkotás” – idézte fel a művészettörténész, hozzátéve, hogy a művek többsége Erdélyben vagy Magyarországon lappangott. Kiemelte, hogy most láthatja először a közönség Ziffer Sándor 1910–1911 körül készült párizsi olajfestményét és Hollósy Simon Nereszen című tájképét. Hangsúlyozta: korábban a magyar művészettörténetben Nagybányával kapcsolatban elsősorban az alapító nemzedék tagjaival, Hollósy Simonnal, Ferenczyvel, Thorma Jánossal, Réti Istvánnal és Iványi-Grünwalddal foglalkoztak, de nem dolgozták fel a művésztelep modern irányzatait. Jurecskó László emlékeztetett arra, hogy a galéria 1992-ben rendezett először kiállítást a nagybányai művésztelepről, amely a neósok fellépésétől 1944-ig követte végig az alkotókat. Mint mondta, a most nyíló kiállításon olyan művek szerepelnek, amelyek a galérián keresztül kerültek különféle neves gyűjteményekbe. A Falk Art Fórum című rendezvény keretében május 21-én, szombat délután Jurecskó László tárlatvezetést is tart a kiállításon a MissionArt Galériában. Krónika (Kolozsvár) 2017. május 20.Hollósy Simon (1857–1918)II. rész (folytatás május 13-i lapszámunkból) A müncheni Akademie der Bildenden Künste törzskönyvének II. kötetében a 3634. sorszám alatt olvasható a bennünket érdeklő név: Hollósy Simon, beiratkozott 1878. nov. 30-án, 21 éves. Hollósy Simon művészi talentumának kibontakozása tehát a művészeti akadémiák klasszicista konzervativizmusa és a század tudományos-technikai haladásának tanulságait is magába olvasztó modern képzőművészeti törekvések indulásának időszakára esett. Hollósy Simon magyar–örmény családban született Máramarosszigeten 1857-ben. Édesapja a forradalmi események hatására változtatta Korbulyról Hollósyra nevét. A Hollósy családban az 1848-as szabadságeszményeket ápolták továbbra is. A tehetős kereskedőcsalád, felismerve a fiú tehetségét, támogatta művészeti tanulmányait, először az 1871-ben létrehozott pesti Mintarajz tanodában, majd – a fiatal magyar festőgenerációk kitaposott útját követve – a müncheni Festőakadémián (1878). Rendkívüli tehetsége, kiváló rajzkészsége miatt tanárainak kedvence lett. Tanulmányai befejezése után szóba került akadémiai tanári kinevezése is, ám egy Münchenben megrendezett francia kiállításon látottak (különösen Corot, Courbet és Bastien-Lepage művei) megerősítették meggyőződését a bajor Akadémia szellemiségének elavultságáról. München a technikai tökéletességre alapozó, de a fantáziátlan akadémizmus központjaként még mindig a történelmi és zsánerképfestészet európai erődjeként oktatott. Hollósy inkább magániskolát nyitott Münchenben (1886), és rövid idő alatt a Münchenben tartózkodó fiatal magyar művészek irányítója lett. Tanítványai csodálták, szerették, rajongtak érte. Az ő szemével kezdték nézni a környező világot, a művészet problémáit, az embereket. Az Akadémiáról is átjártak hozzá növendékek, idegen nemzetbeliek is. A párizsi mozgalmakkal való kapcsolata kihatott piktúrájára és pedagógiai munkásságának irányára is, de sajnos, egyre kevesebbet festett, egyre inkább a beszéd hevével fejtette ki társadalomra, művészetre vonatkozó eszményeit. A természet végtelen változatosságát, a hangulat és az érzés princípiumainak a művészi alkotásban való elsődlegességét hirdette apostoli hévvel tanítványainak. Lenyűgöző személyiségét a festőtárs Mednyánszky László így jellemezte: „bármily sokan is vannak valahol Hollósyval egy társaságban, ott egyedül csak Ő látszik”. Kétségtelen, a müncheni Hollósy-kör a fiatal magyar művésztanítványok számára az emberré válás iskolája volt. Hollósy Simon neve a magyar művészettörténetben az újkori magyar festészet egyik legnagyobb hatású művészközösségének, a nagybányai művészkolóniának a létrehozásához, alapításához kapcsolódik. Tulajdonképpen müncheni szabadiskolájának növendékeit hozta át 1896-ban egy nyári szezonra nagybányai származású tanítványának, Réti Istvánnak és Thorma Jánosnak a csábítására. A Münchenből Nagybányára utazó művészcsoport még megtekinthette Pesten a millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításon Szinyei-Merse Pál 1873-ban festett Majálisát, s ez az élmény tartósan megmaradt emlékezetükben. Az egy nyárból több évtizedes alkotói közösség lett. A nagybányai művésztelep korszakos jelentőségét tudomásom szerint a nemrég sajnálatosan korán elhunyt Szabó Zoltán muzeológus-festőművész már ismertette. Hollósy kulcsalakja, zászlóvivője lett a Nagybányán kialakuló művészi mozgalomnak, függetlenül attól a ténytől, hogy néhány éves irányító szerep után végleg elszakadt, eltávolodott Nagybányától. Ki volt hát Hollósy Simon, a festőművész? Hollósy Simon festészetét és művészetpedagógiai tevékenységét általában három jellegzetes periódusban lehet bemutatni: A közel 16 évet felölelő müncheni tartózkodás 1884 és 1896 közötti szakasza. Szemléltethető festményei: Nevető leány (1883), Kendős leányfej (1885), Tengerihántás (1885), majd a Merengő (1886), Áldomás (1887), Mulató társaság (1888), Két tűz között (1891), valamint Az ország bajai (1893), Zrínyi kirohanása (1896). Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb alkotása a Tengerihántás. A kép sikere Münchenben óriási, Hollósy tekintélyét a fiatal művészek között ez a mű alapozta meg. Hollósy naturalizmusának művészi jellegét szemléltetően demonstrálja a festmény, itt a természetnek a megfigyelése nem eszköz, hanem végcél, boldog fölolvadás a látványban. A részletek gazdagságát feloldja a tónusok finom átmenete, érzelmessége. A Tengerihántás csupa halkszavúság, kedvteli elmerülés az aprólékos, de mégis egységes felületformálásban. Hollósy a 80-as években festett magyar paraszt életképeiben lehetőleg egyszerű emberi állapotokat igyekezett megfesteni, lehetőleg kerülve az anekdotikus elemeket. Ezek a festői kvalitások fellelhetők, sőt tovább gazdagodnak Az ország bajai című képén is. Két alak ül a mögöttük lévő ablak ellenfényében. Az ellenfényben bizonytalanná, vibrálóvá válik az alakok körvonala. Ám Hollósy belekémlel az árnyék mélységébe, a formát, az anyagot szándékszik érzékeltetni, a parasztmellény pitykéinek csillogását, a huszármente anyagát. Észreveszi a körvonalakon foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Tulajdonképpen ezzel a festménnyel zárult a müncheni korszak. München a népies életképek korszaka volt. Alkotásai frissebbek, életteljesebbek a kortárs festők anekdotikus jeleneteinél, a német és francia naturalista (realista) festészettel mutatnak rokonságot. A nagybányai művésztelepi tartózkodás periódusa (1896–1902). Szemléltethető festményei: Huszt vára (1896), Kosztolányi Gyula portréja (1896), Illusztrációk Kiss József verseihez (1899), Üres a pénztárca (1899), Ősz (1900), Rákóczi-induló (1899), Zászlóvivő, vázlat (1898). Hollósy elévülhetetlen érdeme a művésztelep létrehozásában kifejtett lendülete, az öt éven át tartó küzdelme a nagybányai festészet szellemiségének a magyar, a budapesti közízlésben való elfogadtatásáért. A nagybányai művészek érdeklődése ebben az első periódusban megoszlott az ember és a tájkép között, a tájképben is inkább az emberi motívumra, a hangulatra helyezték a hangsúlyt. Hollósyt is foglalkoztatta a plen-air problémája, de az általa irányított telep művészi programjában a magyar társadalom szociális problémáinak felmutatását kívánta előtérbe helyezni. Érdekes, hogy Hollósy a bányai gyönyörű természeti környezetben mozogva a tájkép előtt közönyösen állt, figyelmét csak az ember lelki karaktere kötötte le, ennek megformálását tekintette művészete fő céljának. Először illusztrációkat készített Kiss József költő verseihez. Ezek között valóban van egy igazán megdöbbentő darab, az „előttem semmi, mögöttem semmi” öreg emberének vigasztalan tekintetű alakja. A festőtárs Réti István az 1927-ben Hollósyról szóló írásában összesen 3-4 tájképről tesz említést: az Ősz és egy Szénaboglyák című képről, valamint Németh Lajos 1956-os monográfiája reprodukál egy Nagybányai utcarészlet című fehér-fekete nyomású reprodukciót. Más, Bányán festett tájképéről nincs említés. Talán kényelmetlen lehetett a műteremben meditáló festésmódhoz szokott Hollósynak az ilyenkor bámészkodó közönség előtt dolgozni. Nagybányán festi a Rákóczi-induló című, nagyméretűnek tervezett festmény első vázlatát. Ez a kép volt Hollósy életének legnagyobb vállalkozása, küzdelme és bukása. A mű eszméje lelkéből fakadt, a Rákóczi-induló mindent elsöprő, heroikus erejét szándékozott megfogalmazni. Az előzetesen készített résztanulmányokra alapozó vázlatban a kompozíció lendületét inkább a képi tér lüktetése, a felszálló porból előbukkanó alakok látomásszerű megjelenése helyettesíti. Húsz éven át viaskodott a témával, sikertelenül, befejezett mű soha nem lett belőle. Végül is a nagybányai vázlat volt az, a később festett sok változat közül, amely a legmeggyőzőbben fejezte ki Hollósy ötletét. Ez a vázlat tanúsítja, hogy ekkor már festésmódja is szabadabbá, levegősebbé változott. A teleket továbbra is Münchenben töltötte magániskoláját vezetve, nyaranta pedig lázadó vezérként tért vissza, a végsőkig harcolt, hogy a művésztelepen az általa elképzelt és irányított művészi mozgalmat egyben tartsa. Csakhogy az idők is változtak. Festőtársai a nagybányai festészet sikerei, fokozatos elfogadottságára alapozva immár saját művészi egyéniségük megvalósítását is fontosnak tekintették. Budapesti első két csoportos kiállításuk után a nagybányai festők 1899-ben már a Képzőművészeti Társulat rendes téli tárlatán mutatták be alkotásaikat, a Hollósy-tanítványok pedig külön a Nemzeti Szalonban. A kialakuló nézetkülönbségek az irányításhoz szokott Hollósy és művésztársai között kiéleződtek, és egy személyes jellegű konfliktus alkalmat nyújtott arra, hogy az ekkor 45 éves Hollósy 1902-ben végleg elhagyja nagyszerű művét, a nagybányai művésztelepet. A volt tanítvány, majd festőtárs Réti István írja a Nagybányai művésztelep című könyvében: „A szakadás a tudatok alatt régóta lappangott. Hollósyban az öntudatlan, de természetes féltékenység is munkálkodott... kényelmetlennek érezte helyzetét és egyre világosabb lett előtte is, hogy a nagybányaiak kiállításain, amelyek az egész mozgalomnak a művészi értelmét s igazi eredményét jelentették, a művészi súlypont az ő személyéről lassan eltolódott… szívünkben mélyen sajnáltuk ezt a szakadást. Vele indultunk, az indulás energiáját tőle, az ő körében kaptuk, fiatalságunk kohójának ő volt a fújtatója… Hollósy nélkül, a nagybányai együttes munkálkodás nélkül, ki tudhatja, mily kerülőkkel fejlődhettünk volna a magyar művészet számára azzá, amikké lettünk”. A técsői periódus alkotásai (1904–1918). Szemléltethető festményei: Aratás után (1908), Felhős táj (1910), Bozótos rét (1910), Udvarrészlet (1910), Kislány nagy zöld kalappal, Parasztudvar szekérrel (1912), Szénaboglyák (1912), Falusi utca (1914?), Técsői táj (1916), Tisza-part (1916), Önarckép (1916). Nagybányáról távozva, a továbbra is működtetett müncheni iskolájának növendékeit ezután Fonyódra, majd Vajdahunyadra, 1904-től pedig minden nyáron Técsőre vitte. (Técső a festő szülőhelyéhez, Máramaros-szigethez közeli, a Tisza jobb partján fekvő település, amely ma Ukrajnához tartozik.) Ezt a nyári vándorló iskolarendet Nagybánya után is megőrizte. Megbántottsága nem oldódott fel, Técső egyfajta belső emigráció volt számára, lassan kizárta magát a művészeti közéletből, az öregedő festő már az akkori tanítványai között is egyre társtalanabbá vált. Ami a técsői periódusban a legmeglepőbb, a tájképfestészettől Nagybányán ódzkodó Hollósy számára Técső a tájképeké lett. Tanítványai és helybéli barátai társaságában órákig barangolt a Tisza partján, a mezők és szántók liláskékbe elvesző horizontját, a Nereszen-hegyet, a poros utak mentén sorakozó szegényes parasztházakat választotta festői motívumnak. A természettel való azonosulása e festményekben melankolikus, sejtelmes. „Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni” – vallotta. Képei közül egynéhányat még el-elküldött a pesti kiállításokra, ám a modern művészet nagy zsivajában az ő melankóliájának halk szava elveszett. 1912 után festett képeiben mintha új lendület mutatkozna. 1916-ban festette Önarcképét és legjobb técsői tájképeit. Sajnos, ezekből a művekből a nagyközönség szinte semmit sem ismer. 1917-ben már nem nyitotta meg müncheni szabadiskoláját, és végleg letelepedett Técsőn. Egy évvel később, 1918 májusában, súlyos veseelégtelenségben, 61 éves korában hunyt el. Máramarosszigeten helyezték végső nyugalomra. Técsőn köztéri mellszobor őrzi emlékét. Befejezésül ismét a volt tanítvány és művésztárs Réti Istvánnak Hollósy halála után írt méltató soraiból idézek: „Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete… Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetünk világviszonylatban is előkelő helyét köszönheti. Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely Bertalan, nincs meg benne Szinyei-Merse Pál belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy Károly magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe is elmerülő érzését-melegét tekintve különleges helyet foglal el művészetünkben”. Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora. Képzőművészeti Kiadó, Bp. 1956. Réti István: A nagybányai művésztelep. Vince Kiadó, Bp. 2004. Dr. Szöllősi Tibor: Hollósy Simon Técsőn. Honismeret, 2003/1. szám. Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 2.Fontos a forrásokig lemenniTörténelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője. – Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság. – Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak? – Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem. – Az iskolát is szülőfalujában kezdte? – Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ. – Később hol folytatta tanulmányait? – A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla. – Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán? – Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott. – Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években? – Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni… – Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt? – Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha. – Könyvei nem csak műelemzésről szólnak... – Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz. – Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát? – Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel. – Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete? – A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület. – Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani? – Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege. – Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben? – Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”. – A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság? – Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről. – Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban? – Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem. – Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába? – Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni. – Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek? – Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt. Murádin Jenő A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-29
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
